Ruki POV

Közös koncert-turné a Dir en Grey-jel. Régóta ez volt az álmom. Felnéztem rájuk, főleg Kyo-ra. Amit a hangjával és a szövegeivel művel… Belevésődnek az emberi tudatba. Lehet, legtöbben azt mondanák rá, hogy félelmetes ember, és hogy egy gonosz, szadista törpe, de ez nem így van. Egy hete vagyunk összezárva és hiába próbálja velünk elhitetni, hogy ő mennyire is „ijesztő”, ezzel inkább az ellenkezőjét teszi. Aranyos, ahogy felfújja a pofiját, vagy morog a többiekkel. Mindig megmosolygom ilyenkor…
- Mit vigyorogsz Chibi? Nőttél 1 centit? – morog ismét felém, de ezzel a mondatával, csak maga alatt vágja a fát.
- Ugyan Kyo. Még ha összébb mennék annyival, akkor is magasabb lennék nálad… - nevetem el magam. Szeretem piszkálni őt, akkor csak velem foglalkozik. És hogy ez nekem miért jó? Fogalmam sincs… De eddig sosem éreztem így férfi iránt. Vagy csak túlságosan rajongok érte? Lehet…
- Hogy neked mennyire felvágták a nyelved. Anyád nem tanította meg, hogy tiszteld az idősebbeket? – horkan fel, nem tudva milyen mély sebet szakít fel bennem ezzel a mondatával. Oké, nem ismeri a múltam. A bandán kívül senki sem ismeri…
- Képzeld nem… - köpöm felé a szavakat és kimegyek a turnébusz mellé. Leülök és sorra szívom a cigiket, miközben hallom, ahogy a többiek benn elmagyarázzák neki, hogy miért is viselkedtem így. Hogy anyámék meghaltak egy autóbalesetben mikor 5 éves voltam, és hogy nevelőszülőknél nevelkedtem. Ez van, de fáj, mikor valaki felemlíti anyámékat. Már sokadik szál cigimet szívom, mikor nyílik az ajtó és valaki a vállamra teszi a kezét. Felnézek és Kyo áll fölöttem.
- Sajnálom… - mondja lehajtott fejjel. Leül mellém és ő is rágyújt. – Nem tudtam, hogy mi történt veled régen. Én is csak annyit tudok rólad, mint más a médiából. Pedig már több mint egy hete együtt kelünk, dolgozunk és eszünk. Szeretnélek jobban megismerni – néz rám és végre kedvesen mosolyog. Ennyi idő után, talán először őszintén.
- Rendben. Semmi baj – mosolygok vissza én is. – Gyere, menjünk be. a többiek már biztos aggódnak, hogy megöltelek-e – nevetek fel.
- Te? Engem? – húzza fel egyik szemöldökét. – Ahhoz nőjél még pár centit.
- Még mindig te vagy az alacsonyabb – nyújtom felé kezem, hogy felsegítsem. Éppen megfogja segítő karom, mikor megszédül, de sikerül időben magamhoz rántanom. Felnéz rám bágyadt tekintette,l és látom, ahogy vérzik az orra és a szája belülről.
- Vih-vigyél a másik… buszra – mondja, majd belém kapaszkodva elindulunk.
- Mi történt? Mi ez? Mi van veled? Jól vagy? – zúdítom rá kérdéseim, de nem felel. – Kyo! Az isten verjen meg! Felelj már! – ordítok vele, de nem érek el így se semmit. Felszállunk az üres járműre, ahol magára zárja a mosdó ajtaját.
Kinn dühöngök, hogy mégis mi történt vele, hogy mi ez az egész. Mitől lett ilyen hirtelen rosszul?
Már fél órája kinn mászkálok az ajtó előtt, mikor végre kinyitja az ajtót. Kissé nyúzott az arca, de már nem véres. Véres felsőjét levette, így megcsodálhatom kidolgozott mellkasát, de ez sem vonja el figyelmem az előbb történtekről.
- Mi van veled? Miért lettél rosszul? – esek neki kérdéseimmel és szegezem a busz oldalához. Még mindig én vagyok a magasabb, bár izmait látva egy fél pillanat alatt a földre küldene.
- Nem tartozik rád. Nincs semmi bajom. Jól vagyok csak kifáradtam. Sok volt ez a 4 koncert az első héten… - néz el mellettem és látom, hogy hazudik, de inkább nem firtatom. Majd elmondja úgyis.
- Rendben, de remélem már jobban vagy. Öltözz fel, azt’ mennyünk vissza a többiekhez, mert már tényleg régóta leléptünk.
- Oké fél perc – elkezd kutatni a táskájában, majd felkap egy pólót és már indulunk is vissza.
Nem szól semmit út közben, szinte rám sem néz, csak az utat bámulja. Valami biztos van, de igaza van. Semmi közöm hozzá maximum, ha a koncertek minőségére megy.
- Mi tartott eddig? – kérdezi Toshiya és Die egyszerre, majd egymásra néznek és elnevetik magukat.
- Csak elbeszélgettük az időt… - néz rám sokatmondóan, és inkább meg sem szólalok. – Ugye Ruki-chan?
- Persze… - mondom, majd elvetődök a kanapén az esti koncertig.

Már senki nem volt a lakókocsiban mikor a telefonom ébresztőjére keltem. Egy rémálom után kissé nyúzott arccal indulok el a backstage-be, hogy a sminkes és a fodrász rendbe hozzon. A rövid úton azon gondolkodom, hogy vajon miért álmodtam vele, és miért ezt. Álmomban Kyo a karjaim közt halt meg a színpadon, és nem tudtam ellene semmit sem tenni. A koncert után minden féle képpen beszélnem kell vele. Mikor odaérek a kis szobába, már mindenki ott van teljes”harci díszben” és csak rám várnak. Egy kiló wax és smink után már én is fellépő ruhámban állok a színpad állványai mellett és a cigimet szívom.
- Mi a baj Ruki-kun? – fogja meg a vállam Kaoru és féltőn néz szemembe.
- Eto… - most elmondjam mi volt délután? De ő nem akarja. Meg ”szerinte” csak fáradt… Aha, higgyem is el. De inkább nem mondom el. Nem akarom elveszíteni a ”bizalmát”… Legalábbis amit felém mutat. – Semmi, csak elgondolkoztam.
- Délután óta olyan fura vagy. Remélem Tooru nem bántott meg még jobban. Akkor sem akart, csak nem tudta, hogy mi történt. Ahogy mi sem. Sajnálom…
- Ugyan semmi – küldök felé egy hamis mosolyt és ő is visszamosolyog. Kaoru olyan a Dir en Grey-ben, mint nálunk Kai-chan. Mindig törődik a bandatagokkal. Szeretem az ilyen embereket. Mintha anyánk helyett is anyánk lennének.
- Ruki-san, Kaoru-san! Jöjjenek! Perceken belül kezdődik a koncert – jön az egyik staffos fiú.
- Már megyek is – válaszol Kaoru, de mikor észreveszi, hogy nem vagyok mellette, visszafordul. – Te nem jössz, Ruki-kun?
- De, csak még elszívom a cigim – szívok bele egy nagyot a nikotinrúdba.
- Ahogy gondolod, de azért siess.
Visszafordulok a nézőtér felé, és figyelem a tömeget. Rágyújtok egy újabb szálra, mikor egy erős kéz ránt ki - szó szerint – elmélkedésemből.
- Mit mondtál Kaoru-nak? – lök az egyik állványnak, mire felszisszenek.
- Se-semmit. Csak idejött, mert szerinte furcsán viselkedek – mondom és próbálom lefejteni pólómról a kezét.
- Tudod mit? Nem hiszek neked! Akkor miért kérdezte, hogy jól vagyok-e?! Válaszolj! – köpi felém a szavakat. Rosszul esik, ahogy beszél velem.
- Tényleg nem mondtam semmit neki. Kérlek, engedj el! Ez fáj… - suttogom, mert tényleg fáj. De nem csak a testemnek, a szívemnek is. Miért csinálja ezt? Én nem csináltam semmit…
Ellök az állványtól és a földre esem. Mi van vele? Eddig nem volt ilyen. Összekuporodok a földön és megvárom, amíg elcsörtet.
- Ruki-chan! Mi történt? – fut hozzám Kai. – Jól vagy?
- Persze, csak elestem egy csőben – hazudom neki. Miért védem még mindig? Saját magamat sem értem…
- Rendben. Amúgy érted jöttem. Egy perc és kezdünk – mosolyog nagy vidáman.
- Akkor menjünk…

A koncert viszonylag jól sikerült, bár ennél fájdalmasabban még nem énekeltem se a Taion-t, se a Chizuru-t. Még a Diru-val közös számainkba is bele vittem minden bánatom. Ez van… Fáj, ami történt. Felszállunk a buszokra és indulunk a következő városba. A többiek is fáradtak, főleg a két dobos. Kai mindig olyan hiperaktív a színpadon. Ott sose mutatja, hogy fáradt lenne, de amint lelépett onnan, Rei karjaiba zuhant. Most is együtt fekszenek a kanapén, és a basszerosunk simogatja kedvese hátát. Kyo és én a busz két legtávolabbi részén ülünk, de míg ő beszélget Uruha-val, addig én magamba roskadok, és csak bámulok magam elé, míg el nem alszok.
- Nori-chan, odaértünk – ébresztget Aoi. – Gyere, el kell foglalnunk a szobákat.
- Rendben – ásítok nagyot. – Menjünk – kelek fel a fotelból. Nem gondoltam volna, hogy elalszok, azt meg végképp nem, hogy ennyit. Kíváncsi vagyok mekkorák a szobák. Én Aoi-val meg Kaoru-val akarok lenni. Most szerintem csak őket viselném el. Mikor beérünk a hotelba a többiek már felcuccoltak. A recepciós kisasszony a kezembe nyomja a kulcsot és kedvesen mosolyog rám.
- Gyere, mert engem már várnak. Terveztünk egy kis filmezést a fiúkkal – szól rám Aoi.
- Ano… Én kikkel is leszek egy szobában? – kezdem félve.
- Eto… A többiek azt mondták, hogy jól elvagytok azzal a morgós törpével, így azt gondoltuk vele legyél. Más nehezen viselné el… - pont ettől féltem. Miért kellett vele összeköltöztetni? Bár így legalább lesz alkalmam számon kérni rajta a dolgokat. Úgyis itt pihenünk egy hétig.
- És ki lesz még velünk egy szobában? – van egy sejtésem…
- Hát… senki. Die, Toshiya, Uruha és Kaoru van az egyik szobában. A másikban meg Shinya, Rei, Kai-chan meg én. Nektek jutott a kétszemélyes szoba. Pedig a két szerelmespár nagyon küzdött azért a külön szobáért a franciaággyal – a mivel? Ugye csak rosszul hallottam? – De mivel nem tudtunk megegyezni így a tiétek lett – mosolyog, de csak amíg pofon nem törlöm.
- Franciaágy? Meg vagytok ti húzatva? Én nem alszok egy másik pasival egy ágyban – ordítom le szegény gitárosunk haját.
- Eto… Velem is aludtál már egy ágyban – szeppen meg és megáll az ajtó előtt.
- De te a bandatársam vagy és ezer éve ismerjük egymást – ordítok még mindig.
- Chibi az isten szerelmére ne ordíts már! Pihenni akarok! – vágódik ki mellettem az ajtó, és egy morcos fejű Kyo áll velem szemben. – Tudod mit? Ha az ággyal van bajod, ne aggódj, nem akarok tőled semmit. Ha meg így sem tetszik, van fotel, azt cső! Viszont most told be a segged, ha nem akarsz az ajtó előtt éjszakázni! – ránt be az ajtón és dobja utánam a bőröndöm is. – Jó éjt Aoi! – csapja be az ajtót, majd eldől az ágyon. – Mennyi baj van veled, ahhoz képest, hogy milyen kicsi vagy…
- Kapd be! – morgom felé, és elkezdem kapcsolgatni a TV-t.
- Kihagynám, ha lehet. De muszáj kapcsolgatnod azt a szart? Nem tudok aludni ettől a villogástól.
- Majd akkor abbahagyom, ha elárulod mi a bajod – mondom neki ellenkezést nem tűrően. –Nem hiszem, hogy csak a fáradt vagy. Ez volt a héten az ötödik koncert, és most se lettél rosszul. Tudom rólad, hogy százszorta jobban bírod a terhelést és a fellépéseket, mint bárki más a fiatalok közül – megfordul az ágyon és felül. – Mi volt veled? Miért lettél rosszul?
- Nem tudsz te semmit… És nem tartozom magyarázattal neked – néz mélyen a szemembe. – Már nagyfiú vagyok.
- De tudni akarom. Segíteni akarok! – lépek az ágy mellé és leülök. – Felnéztem rád, és nyomon követem az életed. Ott voltam az összes koncerten, amin csak tudtam. Tudod mekkora megtiszteltetés nekem ez a közös turné? Sokan azt mondják, olyan híresek akarnak lenni, mint ti. De én nem ezt akarom. Nem számít a hírnév. Én olyan erőteljes és érzelmekkel teli koncerteket akarok adni, mint ti. Kérlek, had segítsek neked! – teszem kezemet a vállára.
- Hagyj engem! Megoldom egyedül is a bajaim – áll fel és megy be a fürdőbe.
Hát ez nem úgy ment, ahogy gondoltam. De nem fogom feladni! Valamiért egyre fontosabb nekem, hogy segítsek rajta. Fogok egy párnát és átköltözöm a fotelba. Amint leér a fejem, már érzem is hogy közeleg az álom. Még érzékelem az ajtó csukódását és egy erős kézpárt, ami felemel. Már nincs erőm kinyitni a szemem, de bújok a kellemes illatú személyhez. Letesz valami puhára – gondolom az ágyra – és betakar. Az utolsó dolog, ami eljut hozzám, hogy besüpped az mellettem, majd végleg álomba merülök.