Kyo POV

Újabb turné, újabb koncertek, újra a hajtás. De most kivételesen egy másik bandával, a the GazettE-tel. Már az indulás előtt pár héttel összeültünk és írtunk pár közös számot, amit eddig mindenhol örömmel fogadtak. A próbák és a koncertek alatt meglepett, hogy egy ilyen vidám srác, mint Ruki, honnan szerzi azt a rengeteg fájdalmat a számaihoz. Talán pont ez miatt könnyebb az összedolgozás velük, mert sok mindenben hasonlítunk.
Már a negyedik koncert után vagyunk a héten. Kissé sűrűre sikerült az első hét. Nagyban morgolódok a többiekkel a buszon, mert eltűnt a cigim az asztalról, mikor meglátom Ruki-t nagyban vigyorogni.
- Mit vigyorogsz Chibi? Nőttél egy centit? – oké, én beszélek, mikor én is kicsi vagyok. Csak jólesik másokat piszkálni. Fenn kell tartani magamról a képet, hogy ”gonosz” vagyok.
- Ugyan Kyo. Még ha összébb mennék annyival, akkor is magasabb lennék nálad… - neveti el magát. Ó, hogy ez milyen nagyszájú lett.
- Hogy neked mennyire felvágták a nyelved. Anyád nem tanította meg neked, hogy tiszteld az idősebbeket? – horkanok fel. Hogy beszél már. Még mindig én vagyok az idősebb, meg én zenélek régebb óta. Körülöttünk mégis megfagy a levegő…
- Képzeld nem… - köpi felém a szavak és kirohan. Ebbe meg mi ütött? Fordulok a többiek felé, mire Reita nekem esik.
- Te nem normális vadbarom – sziszegi arcomba.
- Mi van? – értetlenkedek. Tényleg nem értem mit tettem…
- Rei-chan, engedd el – szól rá Kai, és morogva ugyan, de elenged. – Tudod, Ruki-chan családját baleset érte mikor kicsi volt. Meghaltak a szülei, ő pedig nevelőszülőkhöz került. Erről nem tud senki pár baráton kívül. És hát, mint látod, elég rosszul reagál, ha felkerül az anya-téma – bassza meg! Ekkora gyökér is csak én lehetek. De hát nem is tudhattam róla. Elindulok utána és csak remélni tudom, hogy még beszél velem. Mikor kilépek az ajtón, ő ott ül előttem. Mellé lépek és vállára teszem a kezem, mire felnéz rám.
- Sajnálom… - mondom lehajtott fejjel miközben leülők mellé és rágyújtok. – Nem tudtam, hogy mi történt veled régen. Én is csak annyit tudok rólad, mint más a médiából. Pedig már több mint egy hete együtt kelünk, dolgozunk és eszünk. Szeretnélek jobban megismerni – nézek szemébe és őszintén elmosolyodom. Így talán még nem is látott. Kevés embernek mutatom meg az igazi énem.
- Rendben. Semmi baj – mosolyog vissza, így kissé megnyugszom. Tényleg komolyan gondoltam ezt a megismerős dolgot. – Gyere, menjünk be. A többiek már biztos aggódnak, hogy megöltelek-e – nevet fel.
- Te? Engem? – húzom fel egyik szemöldököm. – Ahhoz nőjél még pár centit – oké, ha poénkodik, akkor nincs nagy baj.
- Még mindig te vagy az alacsonyabb – nyújtja felém kezét. Mikor felállok, megszédülök, de ő elkap és magához ránt. Ugye nem az, amire gondolok? Nem akarom. Azt sem, hogy bárki is így lásson… Felnézek rá és érzem, hogy vérzik az orrom és az ínyem. A kurva életbe!
- Vih-vigyél a másik… buszra – mondom és meg sem várva válaszát belékapaszkodva elindulok.
- Mi történt? Mi ez? Mi van veled? Jól vagy? – kérdezgeti, de nincs kedvem válaszolni. Erről senki nem tud, miért pont neki mondanám el… – Kyo! Az isten verjen meg! Felelj már! – ordít rám, de úgysem ér el vele semmit. Ezt már rég eldöntöttem. Erről nem beszélek…
Felszállunk a buszra és én magamra zárom a fürdő ajtaját. Hallom, ahogy kinn sétál fel alá az ajtó előtt, de nem érdekel. Most, hogy állítom el ezt a szart? Ennek nem szabadna lennie. Bevizezek egy törölközőt, amit a tarkómra teszek, eggyel pedig az arcom törölgetem. Mást úgyse tehetek… Egy idő után eláll a vérzés és kiöblítem a számat. Utálom a vér ízét… Leveszem a pólóm és az utolsó kis vérnyomot is lemosom magamról. Mikor végzek, kimegyek. Érzem, ahogy végigmér, de nem törődök vele.
- Mi van veled? Miért lettél rosszul? – esik nekem kérdéseivel és a busz oldalához szorít. Igaz, hogy magasabb nálam, de régen bármikor földre küldtem volna. Most már nem lennék biztos a dolgomban.
- Nem tartozik rád. Nincs semmi bajom. Jól vagyok csak kifáradtam. Sok volt ez a négy koncert az első héten… - nézek el mellette. Oké, olcsó hazugság, de talán békén hagy.
- Rendben, de remélem már jobban vagy. Öltözz fel, azt’ mennyünk vissza a többiekhez, mert már tényleg régóta leléptünk – mondja, majd elenged.
- Oké, fél perc – felkapok egy pólót a táskámból és indulunk is vissza. Egész úton kussban vagyunk, érzi, hogy nem kéne feszegetni a témát. Remélem, nem említi fel a többieknek.
- Mi tartott eddig? – kérdezi Tochi és Die egyszerre, majd egymásra néznek és elnevetik magukat. Azt hiszem, megártott nekik a három év együttélés.
- Csak elbeszélgettük az időt… - nézek rá és remélem, veszi az adást. – Ugye Ruki-chan?
- Persze… - feleli és vetődik el a kanapén.

A délután további részében beszélgettem a fiúkkal, majd mentünk a sminkesekhez. Szépen sorjában elkészülünk és már mindenki koncertre készen áll a backstage-ben. Mindenki el van foglalva valamivel. Tochi Die-t zaklatja előszeretettel, míg Kai Reita-ba akar beletömni még pár falat ételt. Viccesek… Uruha, Aoi és Shinya a közönségtől kapott torta remeket csodálja meg, én pedig a kanapén heverészem cigivel a számban. - Vajon mennyivel lehet rosszabb most? El kéne mennem újból… - gondolkozom el a délutánon, mikor meglátom, hogy Ruki és Kaoru valamiről beszélgetnek a színpad mögött, majd az utóbbi idejön hozzám.
- Jól vagy Tooru? Mostanában olyan nyúzott vagy – kérdezi, miközben leül mellém. Ha ez elpofázott neki valamit, én megütöm.
- Persze, csak kicsit fárasztó ez a hét – hazudom neki is szemrebbenés nélkül. Ennyi idő után már beletanultam…
- Akkor jó – mosolyog rám. Ilyenkor érzem magam szar alaknak, hogy a legjobb barátaimnak is a képébe hazudok. – Megyek, beszélek a rendezőkkel – int, és már itt sincs. Elindulok a színpad felé, ahol Ruki a közönséget figyeli. Mikor odaérek, karjánál fogva felém fordítom.
- Mit mondtál Kaoru-nak? – lököm kicsit sem kedvesen egy állványnak, mire felszisszen. Elhiszem, hogy fáj, de ne pofázza el a dolgaim.
- Se-semmit. Csak idejött, mert szerinte furcsán viselkedek – mondja, és közben próbálja levakarni magáról a kezem.
- Tudod mit? Nem hiszek neked! Akkor miért kérdezte, hogy jól vagyok-e?! Válaszolj! – sziszegem arcába.
- Tényleg nem mondtam semmit neki. Kérlek, engedj el! Ez fáj… - suttogja, mire a földre lököm és elsietek.
Talán tényleg nem mondott neki semmit. Hiszen Kao is elhitte, hogy semmi bajom. Pedig ha valaki a fülébe ültetné a bogarat, akkor képes lenne teljes körű kivizsgálásra is elcipelni. Azt hiszem megint nagyon mellé lőttem. Látom, ahogy Kai társaságában tér vissza. Talán már ő is tudja ”milyen vagyok”. Pedig egyáltalán nem… Nem tudom, mi van velem. Talán azért lettem ilyen, mert ő, aki alig pár hete ismer, jobban törődik velem, mint bárki. De én nem akarom ezt, hogy valaki csak titkom miatt törődjön velem… Gondolatmenetemből egy staffos gyerek hangja hoz vissza. Közli velünk, hogy egy perc és kezdünk, és mi megindulunk a színpad felé…

A koncert valami iszonyatosan jó volt. A zene mindig megnyugtat. Közben kiadom magamból az összes bánatom és fájdalmam, hogy a közönség is érezze azt. De most más volt, mint az eddigi négy fellépésünk. A Chibi-ben megváltozott valami. Néha úgy éreztem, hogy még számomra is sok az a keserűség és fájdalom, ami benne van a hangjában.
Most itt ülünk a buszon és próbáljuk kipihenni magunkat, bár erre lesz még egy hetem. Most lesz egy kis pihenőnk. Egy hétig egy szállodában fogunk lakni. Remélem, értelmes emberekkel kerülök egy szobába. Vagy legalábbis csendesebbekkel. Pihenni akarok.
Mikor odaérünk én egyből le is pattanok és Kaoru-val elindulunk a szobákat intézni. Állítólag a főnökség foglalt le a nevemre. A recepción elkérjük a kulcsokat és addigra már a többiek is beérnek minket.
- Kié lesz az egyágyas szoba? –teszem fel a legjobban foglalkoztató kérdést.
- A miénk! – Szól egyszerre a két szerelmespár.
- Ez így nem lesz jó. Olyan kapja a szobát, akinek nincs párja, mert abból csak vita lesz – rendezkedik egyből Kao. – A két párocska meg megy a két négyes szobába. Die, Tochi, Uruha és én leszünk az egyik szobában. Kyo és Ruki-kun a franciaágyasban. Más nehezen viselné el Kyo-t, ha fáradt. A többiek pedig a másik szobában. Valami ellenvetés? – néz körbe. De ellene úgyse érne senki semmit. Még én sem, pedig nagyon nem akarok a Chibi-vel egy szobába kerülni.
Becuccolok a ”szobámba” és egyből elvetődöm a kényelmesnek tűnő hatalmas ágyon. Már éppen elaludnék, mikor a Chibi kiabálására leszek figyelmes. Amint hallom, az ággyal vannak problémái. Felkelek és kimegyek hozzájuk a folyosóra, épp mikor leordítja szegény Aoi fejéről még a hajat is.
- Chibi az isten szerelmére ne ordíts már! Pihenni akarok! – nézek rá morcosan. – Tudod mit? Ha az ággyal van bajod, ne aggódj, nem akarok tőled semmit. Ha meg így sem tetszik, van fotel, azt cső! Viszont most told be a segged, ha nem akarsz az ajtó előtt éjszakázni! – rántom be az ajtón és dobom utána a bőröndjét is. – Jó éjt Aoi! – nézek vissza a megszeppent gitárosra, akinek még reagálni sincs ideje, mert becsapom előtte az ajtót, és újból eldőlök az ágyon. – Mennyi baj van veled, ahhoz képest, hogy milyen kicsi vagy… - morgom a párnába.
- Kapd be – mondja és elkezdi a TV-t kapcsolgatni, aminek a villogásától kiég a retinám is.
- Kihagynám, ha lehet. De muszáj kapcsolgatnod azt a szart? Nem tudok aludni ettől a villogástól.
- Majd akkor abbahagyom, ha elárulod mi a bajod. Nem hiszem, hogy csak fáradt vagy. Ez volt a héten az ötödik koncert, és most se lettél rosszul. Tudom rólad, hogy százszorta jobban bírod a terhelést és a fellépéseket, mint bárki más a fiatalok közül – felülök az ágyon és felé fordulok. – Mi volt veled? Miért lettél rosszul? – mért akar ez mindent tudni… De igaza van. Régen tényleg jobban bírtam a terhelést. De a mostani helyzetemből semmit sem érthet.
- Nem tudsz te semmit… És nem tartozom magyarázattal neked – nézek mélyen a szemébe. – Már nagyfiú vagyok – remélem, nem ellenkezik.
- De tudni akarom. Segíteni akarok! – ül le mellém. – Felnéztem rád, és nyomon követem az életed. Ott voltam az összes koncerten, amin csak tudtam. Tudod mekkora megtiszteltetés nekem ez a közös turné? Sokan azt mondják, olyan híresek akarnak lenni, mint ti. De én nem ezt akarom. Nem számít a hírnév. Én olyan erőteljes és érzelmekkel teli koncerteket akarok adni, mint ti. Kérlek, had segítsek neked! – teszi vállamra a kezét. Oké. Ez mind szép és jó, de engem nem érdekel. Nincs okom elfogadni a ”segítségét”. Alig ismerem. Igaz, azt mondtam jobban meg akarom ismerni, és ez igaz is. De nem megy. Talán a betegségem miatt sem. Nem akarok másokat szomorúvá tenni.
- Hagyj engem! Megoldom egyedül is a bajaim – állok fel és megyek be a fürdőbe.
Beállok a zuhany alá és magamra engedem a hideg vizet. Talán ez volt az egyetlen jó döntésem a mai nap folyamán… Nem akartam megbántani. Tényleg nem. De nekem nehéz ez az egész. Apám mindig azt mondta mikor már feladtam a dolgokat, hogy akkor leszek erős, ha mindig újrakezdem, amíg nem sikerül. De akkor még erősebb lehetek, ha észreveszem a segítő kart és elfogadom azt. Talán ezt kéne tennem. Elfogadni a Chibi segítségét… Majd holnap megbeszélem vele a dolgokat, de most fáradt vagyok. Kinyitom a meleg vizet is és elkezdek mosakodni. Miután végeztem megtörölközöm és felveszek egy boxert. Beveszem a gyógyszereim és visszamegyek a szobába.
Ruki a fotelban fekszik egy párnával, és ahogy látom, már alszik. Oda megyek hozzá, kikapcsolom a TV-t és újra lenézek rá. - Aranyos… Hogy tudtam én őt ennyire megbántani? - Felemelem a fotelból, mire bújik mellkasomhoz. Átviszem az ágyra és betakarom. – Holnap tényleg beszélnem kell vele. Bocsánatot kell kérnem – gondolkozom el, majd én is befekszem az ágy másik felére. Még jár egy darabig az agyam miközben a Chibi-t figyelem, majd én is álomba szenderülök.