Kyo POV

„Sötétség és hideg vesz körül és nem találom a kiutat. Vajon hol vagyok? Ez nem a szobánk. Hogy kerültem ide? És miért? Olyan gyengének érzem magam, bár ez mostanában egyre sűrűbben fordul elő…
- Kyo… - visszhangzik nevem, de nem tudom, honnan jött. Nem tudom, mit tegyek. Elindulok valamerre, de hátam mögül újra szólnak.
- Tooru… - ez Kao hangja. Megfordulok és látok egy gyenge kis gyertyalángot a távolban pislákolni. A kiutat remélve felé futok, de újabb emberek szólalnak meg.
- Kyo-kun… Kyo… Törpe… - körbe fordulok és újabb kis lángok gyúlnak meg, és elkezdenek közelíteni. Ez a banda… Biztos segítenek.
- Kyo-san… - Visszhangozzák többen is, majd újabb négy közeledő gyertyafény tűnik fel. Kai hangját felismerem, így ők talán a GazettE. De ők mit keresnek itt? És hol van Ruki?
- KYO! – hallom meg kétségbeesett ordítását, mire hatalmas fény támad. Először nem látok semmit, majd mikor tisztul a kép, felismerem mindkét bandát, fekete öltönyben.
Mi van velük? Hova öltöztek ki ilyen báli majomnak? – kérdezem magamtól, mire egyre több fekete ruhás ember jelenik, meg ismerőseim közül. Majd végül a családom is… Anyám sír, és apám vigasztalja őt. – Mi folyik itt? Nem értek semmit…
- Srácok, ez nem poénos – nevetek keserűen. – Anya, miért sírsz? – ölelném meg, de nem tudom. A kezem egyszerűen átmegy a testén. Újra körbenézek és megpillantok egy sírgödröt. Odasétálok, és egy üvegkoporsóban az én testem van benne.
- Kyo! – sír fel Ruki is, így felé fordulok. – Miért nem engedted, hogy segítsek? – rogy térdre a sír mellett. – Akkor talán nem haltál volna meg. Most velem lennél, meg a többiekkel. Talán még most is a magasságommal piszkálnál… - törli zakójába könnyeit. – De legalább velem lennél. Együtt nevetnénk, hogy Tochi és Die már megint Shinya-t piszkálja. Vagy, hogy Kai-chan megint Rei-t próbálja kajával tömni. Hiányzol! Miért nem engedtél közel magadhoz? Előbb rájöttem volna, mennyire fontos vagy nekem – zokog, miközben Kai és Reita felhúzzák a földről. Én nem halhattam meg. Az nem lehet… Elered az eső, amint a kétségbeesés könnyei megjelennek arcomon. – Kyo… Én szerettelek! – ordít a sírgödör felé. Hirtelen minden újra fényleni kezd, majd egy forró ölelő kar, és egy mellkasomra nehezedő súly ránt ki a szörnyű helyről…”

Kinyitom a szemem, és örömmel konstatálom, hogy a szobámban vagyok. Úgy fekszem az ágyon, mint mikor elaludtam, csak éppen most Ruki karja átvetve meztelen hasamon, feje pedig mellkasomon pihen. Valahogy megnyugtat ez a kép a szörnyű álom után. Az életben nem akarok többet ilyet átélni. Ha a Chibi nem ”ébreszt” fel, akkor végignézhettem volna a saját temetésem, amit valljunk be, nem nagyon szeretnék.
De az megfogott, amit az álmomban mondott… Hogy nem engedtem közel magamhoz, pedig akkor korábban rájött volna, hogy szeret… De nem hinném, hogy ő itt rajtam szeretne engem. Ahogy viselkedek vele. Hogy megbántottam az anyja miatt. Elküldtem a francba, mikor megkérdezte miért lettem rosszul. Aztán amit a koncert előtt is műveltem vele… Teljesen jogtalanul. Hogy lehettem ilyen? Egy emberrel sem bántam még így. Vajon tényleg képes lenne belém szeretni? De miért érdekel ez ennyire? Hiszen beteg vagyok. Pont ezért fordultam el a világtól. Tőle viszont, ha még mindig szeretné, akkor képes lennék elfogadni a segítséget. Hiszen álmomban is ő volt a legnagyobb fény a sötétben. Ő volt az, akitől tényleg megoldást remélhettem. És végül ő húzott ki ebből a sötét álomból.
Ránézek a telefonomra és még csak 9 óra múlt. Ilyen korán se szoktam kelni koncertek után. Bár még mindig jobb, mintha megnéztem volna a saját temetésem. Ruki még mindig kényelmesen fekszik mellkasomon és minden levegővételébe beleborzongok. Hülyén érzem magam. – Mi lesz, ha ő tényleg belém szeret? Én képes lennék őt szeretni? – nézek rá a Chibi-re, aki kissé nyitott ajkakkal szuszog rajtam. – Őt talán még én is képes lennék szeretni… - állapítom meg magamban.
Lehunyom a szemeim, de nem alszom vissza, csupán gondolkodom ezen az egészen. Már egy jó ideje csak pislogok a plafon felé, mikor valaki benyit a szobába. Arra fordítom a fejem és Kao néz ránk mosolyogva.
- Csak jöttem megnézni éltek-e még – mondja, majd mikor Ruki mocorogni kezd rajtam, halkabban folytatja. – Tudtam, hogy őt kell melléd beosztani. Ő annyira felnéz rád, hogy tuti nem raknád ki szobából. De azért remélem nem fektetted meg első este… - kuncog fel magában, de ha nem aludna rajtam a szöszi, én lemosnám a képéről a vigyort, így viszont csak felmutatom neki a középső ujjamat. – Aranyosak vagytok így együtt – mosolyog ránk kedvesen, majd int és kimegy a szobából.
Hogy erre is most jött rá az öt perc. De azért mindig is legjobb barátomként tekintettem rá, bár még ő sem tudja a titkom. Viszont ha a Chibi felébred, és még akarja ezt az egész „Segítsünk Kyo-n” dolgot, akkor neki elmondom. Ő talán a saját átélt fájdalmával meg tudja érteni, miért nem mondtam el eddig senkinek, és miért nem akarom a továbbiakban sem.
Visszafordulok a plafon felé és tovább bámulom azt. Ha akarnék, se tudnék visszaaludni, annyi gondolat kavarog most a fejemben. Miközben rendezgetem a gondolataim, gyorsan eltelik az idő, és a ragyogó nap déli sugarai is beszűrődnek a két függöny közötti résen. Ránézek a telefonomra és meglepődöm, hogy már lassan egy óra lesz. Ennyire elment volna az idő? - kérdezem magamtól, miközben egy fekete fej kukkant be a szobába.
- Sziasztok – pislog álmosan Aoi, majd belép a szobába. – Kaoru-san üzeni, hogy gyertek le ebédelni.
-  Kicsit legyél halkabb – suttogom felé. – Ruki még alszik – mutatok az említett személyre, miközben ő leül a fotelba.
- Oh, bocsánat – suttogja már ő is. – Ugye nem csinált nagy cirkuszt belőle, hogy itt kell aludnia? –kérdezi, mire elmosolyodom.
- Először zavarta, és a fotelban is feküdt le, de aztán áthoztam az ágyba. Mégse feküdje el a nyakát vagy a hátát, mert akkor tuti egész nap morogni fog nekem – mondom halkan.
- Akkor jó. Felébreszted vagy mi lesz? – kérdezi érdeklődve.
- Had aludjon, ráér. Én nem is vagyok annyira éhes. Majd lemegyünk külön, ha felébredt – mondom és kimegy a szobából. Mikor az ajtó becsukódik, Ruki is elkezd mocorogni. Hirtelen felkapja a fejét, amin én nagyon meglepődöm.
- Jó reggelt – köszönök rá, még mielőtt valami hülyeségen kezdene el gondolkodni.
- Ohayou… Gomen az előbbiért, nem akartam… Nem szoktam… - kezd el össze-vissza magyarázkodni, amin jót nevetnék, de nem akarom megbántani megint.
- Semmi gond – mosolygok rá és kezeimet fejem alá teszem, úgy nézek kócos fejére. Aranyos így reggelente. Látom, ahogy elkezd gondolkodni, de gondolom, még álmos ezért feladja, és inkább engem kérdez…
- Ano… Hogy kerültem én az ágyba? – kérdezi halkan, szemeit törölgetve.
- Hát, este mikor kijöttem a fürdőből idehoztalak. Nincs rosszabb annál, mint mikor az ember elfekszi a hátát és fáj – mondom, mintha nem is nagyon érdekelne a dolog. Pedig tegnap este óta valamiért közelebb érzem őt magamhoz, mint mostanában bárkit.
- Köszi… - hajtja le a fejét. – És mióta voltunk így? Nem zavart?
- Hát, arra keltem, hogy te rajtam fekszel és csikiz a hajad – nevetem el magam. Az álmomról inkább még nem beszélnék neki. – Ennek már úgy négy órája. Azóta már volt bent egyszer Kao megnézni, hogy élünk-e. Meg most az előbb Aoi, hogy ebédelni kéne. De mondtam neki, hogy megvárom, amíg felébredsz. De ezek szerint ez is megtörtént – mosolygok rá újból és felülök az ágyon. – Megyünk ebédelni? – kérdezem, hátha éhes már.
- Ebédelni? – kérdez vissza nagy szemekkel. – Mennyi az idő?
- Már elmúlt egy óra. Jó sokáig durmoltál – nevetek fel, majd visszadőlök a párnák közé, mert újra elkezdtem szédülni. Remélem, hamar elmúlik. – Nincs kedvem lemenni – morgom felé.
- Én nem is vagyok éhes. Majd vacsorázunk – mondja, de közben megkordul a gyomra, jelezve nemtetszését a dologról.
- Hallom – nevetek rajta ma már sokadszorra és újból felülök az ágyon. – Tudod mit? Hozassuk fel a kaját, úgy nekem se kell lemenni és te pocid is megkapja, amire vágyik – mosolygok rá kedvesen, amin kicsit meglepődik. Látszik álmos még…
- Rendben, addig én lezuhanyozok – mondja és bevonul a fürdőbe.
Reggel még minden olyan könnyűnek tűnt. Még vidámnak is mondtam volna magamat. De most megint minden olyan nehéznek tűnik. Felébredt és beszélnem kell vele. És újra rosszul voltam, még ha nem is annyira durván. Ha nem lenne ez az egész betegség hercehurca, akkor nevetnék mindenen. Akkor minden könnyebb lenne. Könnyebben elbeszélgetnék vele is. De így… De megfogadtam, hogyha még mindig érdekelné, akkor elmondom neki. Emlékeznem kell arra, amit apám kiskoromban belém sulykolt. Hogy akkor leszek a legerősebb, ha elfogadom mások segítségét. Az övét el fogom fogadni, de csak az övét.
Gyorsan kikelek az ágyból és beveszem a gyógyszerem. Leöblítem egy pohár vízzel és már nyúlok is a telefon után. Gyorsan felhívom a recepciót és elintézem, hogy felhozzák az ebédünket. A hölgy kedvesen fogadja hívásom és biztosít róla, hogy 10 percen belül felhozzák. Illedelmesen elköszönök tőle és visszadőlök az ágyba. Ez a hülye gyógyszer mindig kiveszi belőlem az erőt. Nemsokára Megérkezik a kaja és Ruki is kijön a fürdőből immáron kicsit frissebben.
- Itt a kaja – mondom felé, majd a tányérommal beülök az ágyba. Ő is megfogja a sajátját, és befészkeli magát a fotelba. Most fél tőlem?
- Sajnálom, amiket tegnap a fejedhez vágtam, és ahogy veled viselkedtem. Tudom, hogy te csak segíteni akarsz, de eddig nem mondtam el senkinek sem a problémám és nem is akartam vele másokat szomorúvá tenni. Nem szeretem, ha sajnálnak, így felvettem egy számomra ideális maszkot, amiről mindenki elhiszi, hogy az vagyok én, a nagypofájú, morgós köcsög Kyo, akit elviselni is nehéz. Talán csak akkor mutatom meg az igazi önmagam, amikor énekelek. Akkor kiadom magamból az összes fájdalmam és szenvedésem – ömlenek belőlem a szavak és remélem, megérti, amit mondtam neki. Őt sem akartam megbántani.
- Semmi baj. Én megértem, de segíteni akarok – ül át mellém az ágyra – Ha elmondod, mi a baj úgy lehet, segíthetek. De ha nem is, legalább könnyebb lesz – teszi vállamra a kezét, mint tegnap, de most eszem ágában sincs ellökni magamtól. Annál sokkal nagyobb reményeket fűzök hozzá. – Miért lettél rosszul tegnap? Miért nem engedsz senkit magadhoz közel? – kérdezi lágyan és végig a szembe néz. Látom, hogy kissé fél a reakciómtól, de megértem a tegnapiak után.
- Beteg vagyok. Már 3 éve leukémiás vagyok – mondom el lehajtott fejjel, ami hosszú ideje nyomta már a szívem, de mégsem érzem azt a hatalmas megkönnyebbülést, hogy nem csak én viszem a terhem. Felnézek és egy teljesen ledöbbent Ruki-val találom szemben magam. Szemében látom a sajnálat és a döbbenet érdekes kettősét. Pont ezt nem akartam, hogy valaki sajnáljon. Elfordulok, hogy ne kelljen látnom a sajnálkozó arcát és már most látom, hogy kár volt elmondanom neki. Talán mégsem ő hozta a fényt az álmomba.
- Segítek – ölel át szorosan hátulról, és már nem érzem a hangjában a sajnálatot. – Együtt könnyebb lesz. Csak ne add fel… - mondja határozottan nyakamnak, és végre fellélegezhetek. Újra elért az a kellemes érzés, mint mikor álmomban meghallottam a hangját. Mégis ő az akire szükségem van. A fény az én sötét életemben.