Segítek, de hogyan?     

Ruki POV

Furán érzem magam. Mozog velem a föld, és még a fejem is fáj. Nem akarok felkelni, de előbb utóbb muszáj lesz. Mintha ajtó csukódna, így elkezdek laposakat pislogni. Lassan elkezd tisztulni a kép, meg az agyam is, mikor hirtelen rádöbbenek, hogy valakin fekszem. Gyorsan felkapom a fejem és egy meglepődött Kyo-val találom szemben magam. Hát ez égő… de nem úgy néz ki mint, akit zavarna, hogy tarja feküdtem.
- Jó reggelt – köszön rám, még mielőtt megszólalhattam volna.
- Ohayou… Gomen az előbbiért, nem akartam… Nem szoktam… - kezdek el magyarázkodni, amibe még én is belezavarodok. Hát, de na. Még reggel van.
- Semmi gond – mosolyog rám és kezeit feje alá teszi, úgy néz engem. Hogy az istenbe kerültem ide? És ki volt benn? És most akkor ő nem haragszik rám? Ááá… Túl sok ez így nekem egyszerre. Ehhez még álmos vagyok.
- Ano… Hogy kerültem én az ágyba? – kérdezem halkan, szemeimet törölgetve. Valahogy most ez érdekel legelőször.
- Hát, este mikor kijöttem a fürdőből idehoztalak – mondja még mindig kedvesen mosolyogva. Ez felettébb furcsa. Ez alatt a pár hét alatt nem láttam ennyit mosolyogni, mint most reggel. - Nincs rosszabb annál, mint mikor az ember elfekszi a hátát és fáj – mondja, mintha nem is nagyon érdekelné a dolog. Pedig tegnap este még elég csúnyán ordibált velem. Vajon a többiek is hallották? Nem akarom, hogy erről kérdezgessenek.
- Köszi… - hajtom le a fejem. – És mióta voltunk így? Nem zavart? – biztos zavarta, hiszen tegnap még szinte el se viselt. Erre a gondolatra, hirtelen elszomorodok.
- Hát, arra keltem, hogy te rajtam fekszel és csikiz a hajad – nevet el magát, és én is magamban mosolygok a dolgon. – Ennek már úgy négy órája. Azóta már volt bent egyszer Kao megnézni, hogy élünk-e – benn volt Kaoru? Na neee... Remélem, nem kezd el mesélni Ruru-nak, mert akkor 5 perc múlva már az egész banda tudni fog mindenről, még arról is, ami nem is volt. - Meg most az előbb Aoi, hogy ebédelni kéne. De mondtam neki, hogy megvárom, amíg felébredsz. De ezek szerint ez is megtörtént – mosolyog rám újból és felül az ágyon. Egyre jobb. Még Aoi is benn volt, ő meg biztos elmondja majd Kai-channak, akire rátör majd a „hozzuk-össze-Rukiékat-szindróma” – Megyünk ebédelni? – kérdezi, de most nincs kedvem enni. Igaz éhes vagyok, de most végre normálisan beszélgetünk. Majd hirtelen az agyamba villan valami…
- Ebédelni? – kérdezek vissza nagy szemekkel. – Mennyi az idő?
- Már elmúlt egy óra. Jó sokáig durmoltál – nevet fel, majd visszadől az ágyra. – Nincs kedvem lemenni – mondja rosszkedvűen. Nem értem ezt a hangulatingadozást. Egy fél perce még vigyorgott.
- Én nem is vagyok éhes – hazudom, mert most nem akarok lemenni a többiekhez. - Majd vacsorázunk – mondom, de közben megszólal a gyomrom, jelezve nemtetszését a dologról.
- Hallom – nevet rajtam ma már sokadszorra és újból felül az ágyon. – Tudod mit? Hozassuk fel a kaját, úgy nekem se kell lemenni és te pocid is megkapja, amire vágyik – mosolyog rám kedvesen, amin kicsit meglepődök. Nem szokott így mosolyogni, főleg nem rám…
Gyorsan lezuhanyozok és, és az eddig történteken gondolkodom. Ma valamiért nagyon fura ő nekem. Felveszek egy pólók meg egy tiszta boxert és kimegyek hozzá. Éppen akkor érkezik meg a kaja is.
- Itt a kaja – mondja felém, majd a tányérral beül az ágyba. Én is megfogom a sajátomat, és befészkelem magam a fotelba. Kicsit azért még tartok tőle a tegnapiak után.

- Sajnálom, amiket tegnap a fejedhez vágtam, és ahogy veled viselkedtem. Tudom, hogy te csak segíteni akarsz, de eddig nem mondtam el senkinek sem a problémám és nem is akartam vele másokat szomorúvá tenni. Nem szeretem, ha sajnálnak, így felvettem egy számomra ideális maszkot, amiről mindenki elhiszi, hogy az vagyok én, a nagypofájú, morgós köcsög Kyo, akit elviselni is nehéz. Talán csak akkor mutatom meg az igazi önmagam, amikor énekelek. Akkor kiadom magamból az összes fájdalmam és szenvedésem – mondja egy szuszra, én meg próbálom felfogni az imént hallottakat. Igaz kissé lassan, de megy ez is.
- Semmi baj. Én megértem, de segíteni akarok – ülök át mellé az ágyra – Ha elmondod, mi a baj úgy lehet, segíthetek. De ha nem is, legalább könnyebb lesz – teszem kissé félve a vállára a kezem, mint tegnap, de most nem lök el magától. Akkor talán most van esélyem. – Miért lettél rosszul tegnap? Miért nem engedsz senkit magadhoz közel? – kérdezem lágyan és végig a szembe nézek. Kicsit azért félek, mert tegnap is elég durva volt, de meglepetésemre mond pár szót, amiről inkább el semmi hinném, hogy igaz.
- Beteg vagyok. Már 3 éve leukémiás vagyok – mondja lehajtott fejjel. Ugye nem igaz? De hát miért hazudna? És különben is gondoltam, hogy beteg, de hogy ennyire… Felnéz és én teljesen ledöbbenten pillantok rá. Érzem, hogy kissé megsajnáltam, de ezt nem szabad. Ő nem szereti, ha sajnálják. De mire feleszmélek, ő már elfordult tőlem.
- Segítek – mondom teljesen komolyan és szorosan átölelem hátulról. – Együtt könnyebb lesz. Csak ne add fel… - mondom nyakába, mire egy nagyot sóhajt, és elengedi magát.
Nem igazán tudom, mit tehetnék, de talán egyelőre elég, hogy magamhoz ölelem és meghallgatom. Mellette leszek végig. Nem ismerem ezt a betegséget és fogalmam nincs, mivel jár, de biztosan elég komoly lehet. Majd utána fogok nézni.
Mióta ölelem ő meg sem mozdult, csak ellazította izmait. Ennyire még nem láttam megviselve. Nem is tudhatom, eddig mennyi mindent viselt már el egyedül. De biztosan ez az oka, hogy így magába fordult és hogy egyáltalán nem magát mutatja a körülötte levőknek. Bár azt csodálom, hogy végül elmondta nekem a dolgot… De valamilyen szinten örülök is neki, hiszen erre vágytam. Hogy megbízzon bennem. Ez fontosabb nekem bárminél.
- Köszönöm, hogy elmondtad – suttogom gyönyörű hajába. Olyan finom illata van. Kesernyés, de mégis édes. Elkezd mocorogni és közelebb kúszik hozzám, így még szorosabban magamhoz ölelhetem. Azért megnyugtat a tudat, hogy már nem lök el magától. Érzem, ahogy sóhajt egyet, aztán elkezd beszélni.
- Tudod, az este volt egy álmom, amiben meghaltam… - hallgat el egy percre, és én még jobban magamhoz húzom. – Ott volt a banda és ti is. Először nem tudtam mi van és féltem… Féltem, mert annyira valóságos volt. Én, aki mindig azt akarom elhitetni az emberekkel, hogy gonosz vagyok… Féltem, hogy vége mindennek – áll meg ismét. – Aztán te elkezdtél sírni, hogy miért nem mondtam el. Hogy akkor segíthettünk volna. És hogy még mindig élnék… - hajtja lejjebb a fejét. Nem akarom, hogy szomorú legyen. Ha eddig egyedül kibírta, akkor most se adja fel! Én segíteni fogok neki mindenben.
- Nézz rám! – engedem el és fordítom magam felé. – Nem fogsz meghalni. Nem engedem! Te nem hallhatsz meg… Már annyi mindent elértél az életben. Kellenek az ilyen emberek, hogy legyen kikre felnézni – nézek szemébe, ami most kissé fájdalmasan, de reményekkel tele csillog a még mindig elsötétített szobában.
- Miért vagy benne ennyire biztos? – kérdezi, de látszik, hogy hinni szeretne a szavaimnak. – Hiszen 3 éve folyamatosan romlik az állapotom. A gyógyszereim egyre erősebbek lesznek, miközben én egyre gyengébb. Az orvos szerint egy hosszabb kezelésre kéne járnom, hátha az segítene – mondja, és újból lehajtja a fejét. – De… Hogy tűnhetnék el hetekre, hónapokra? Mi lenne a bandával? Nekem az a mindenem – tekint kérdőn szemeimbe.
Igaza van. Ebbe nem is gondoltam bele. Ő egy híresség, akinek kötelezettségei vannak. És ha hírtelen eltűnne, az azért feltűnne. De ha nem kezelteti magát, akkor rosszabbul lesz. Ilyenkor mi lenne a helyes döntés?
- Ez igaz… - hajtom le a fejem. – Viszont, ha veled bármi is történik, akkor a bandának is vége. Minden, amiért eddig küzdöttél, amit elértél, szertefoszlik. És ez rengeteg embernek fájdalmat okozna… Nem csak a rajongóknak. A családodnak és a barátaidnak. Azoknak, akik szeretnek téged – „És nekem is…” mondom magamban még mindig a takarót bámulva.
Gondolataimból egy arcomat simogató majd maga felé fordító Kyo hoz vissza.
- Te sose legyél szomorú… - mondja miközben ajkaimra hajol és megcsókol.