Mert elvesztettem valakit, aki nagyon fontos volt nekem. Egy embert, aki igazán ismert, akire mindíg támaszkodhattam...

Az élet szar. Elveszi az ember álmait...

     Egy barát emlékére       

Még most sem hiszem el, hogy nem láthatlak többet. Mióta ismerlek, barátok voltunk. Olyan voltál, mint egy testvér, és most már nem vagy itt nekem. Te voltál az egyetlen, aki odajött hozzám, mikor elveszve éreztem magam az új helyen. Tudtad, hogy csak egy hétig leszek ott, de mégis barátságosan közeledtél felém. Egy fél ország választott el minket többnyire, de rád mindig számíthattam bármiben. Mint a nagy és okos testvérre, pedig neked is megvoltak a hibáid.
Mindig azt mondtad nekem „Hogyha meghalok, ne sírj értem. Vagy a pokolba kerülök és bulizok egy jót az ördöggel. Vagy a mennybe és akkor kiderül, hogy mégse voltam akkora szar alak az életben.” Most mégsem tudok erre gondolni… Te elmentél, és itt hagytál egyedül! Tudod, mit éreznek, akik itt maradtak nélküled? Tudod, mennyire fáj nekik a hiányod? Azt mondtad ne sírjak, most mégis érted zokogok.
Annyi álmod volt… Annyi terved a jövőre… Az élet szar. Elveszi az emberek álmait. Saját családot akartál, erre a szüleidet is itt kellett hagynod. Meghaltál, és ezen nem tudok változtatni, bármennyire is szeretnék. Imádtad az életet, és mégis elhagyott téged. De sosem féltél a haláltól… Nem voltál beteg és mégis ilyen korán elmentél. Nem értem ilyenkor a sorsot… Miért kell elvenni egy ennyire fiatal ember minden álmát? Mért kellett kettétörni az életét?
Tegnap megkaptam a naplódat. Anyukád azt mondta engem illet, de nem értettem miért. Elolvastam azt a néhány sort, amit írtál bele és a szívem összeszorult. Annyi számomra fontos embert elvesztettem már. Akkor kővé tudtam dermeszteni a szívem, de most, mikor olvastam az általad írt sorokat, sebezhetőbbnek éreztem magam, mint bármikor. Nem tudok bárkinek megnyílni, de te jobban ismertél, mint gondoltam volna. „Ez csak egy színjáték, amit csinál. Csak eljátssza, hogy sebezhetetlen, de valójában mindenkinél jobban vágyik rá, hogy valakire támaszkodhasson.”
Igazat írtál, bár néha még magamnak se mertem bevallani. De te jobban ismertél, mint én magamat. Nem hittem se másokban, se magamban, de te ott voltál nekem és hittél bennem mindenki helyett. És most meghaltál. Nem találkozunk többet, nem ölelsz meg, és nem borzolod össze a hajam, ahogy szoktad. Hiányzol…
Most már nem mondhatom el neked, ha valaki bántott, ha valamitől félek. Nem veszed fel a telefont, hogyha hívlak. Csak a gépies hang maradt, ami közli a tényt: „Ezen a számon előfizető pillanatnyilag nem kapcsolható…” De ez már végleges… Nem csak pillanatnyi eltűnés… Elvesztél az életemből és most jobban fáj, mint eddig.
Nap, mint nap a világ képébe vigyorgok, mint régen, s közben várom a csodát, ami sosem jön el. De tudod, milyen gyermeteg vagyok… Hiszek a csodákban, pedig ha lennének, akkor te most élnél. Az agyam folyamatosan azt súgja nekem, hogy nincs semmi okom hinni a világban, de a szívem erősebb és megcáfolja ezt. Mégis úgy érzem, ez a képmutató pénzéhes világ fog megölni engem is…
Hiányzol…

Megjegyzés a történet végéhez:

Igazából nem fanfictionnek indult. A történet mindkét "szereplője" valós ember (volt). Én csak leírtam a fájdalmat, az érzéseket.

Nyugodj békében...